Ügyelet után pihenőidő

2011-08-04

 Miben látja az új törvény elsődleges jelentőségét?

  

Mielőtt rátérnénk erre, kezdjük egy kis visszatekintéssel! Magyarországon az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk előtt olyan ügyeleti rendszer működött, amelyben gyakorlatilag annyiszor osztották be az adott orvost ügyelni, ahányszor csak akarták, és az ügyelet után nem járt pihenőidő. Így akár az is előfordulhatott, hogy valaki 72 órán át volt talpon egyhuzamban, mert a beosztásokat csak és kizárólag a létszám szülte. Mindez munkajogilag teljesen kezelhetetlen helyzetet eredményezett, amelyben a mentősöktől a középkáderekig mindenki amolyan „csodalényként” teljesítette a feladatait: az illetékes vezetők úgy tekintettek rájuk, mint akiknek sem pihenésre, sem regenerációra nincs szükségük. Az uniós csatlakozással mi is átvettük a hatályos munkajogi szabályokat. Az EU-ra érvényes, a munkaidő rendezésére vonatkozó direktíva szöges ellentétben állt a korábbi hazai gyakorlattal, és figyelembe vette, hogy az orvos, az egészségügyi dolgozó ugyanúgy ember, mint bárki más. Ennek jegyében már itthon is heti 40 órában maximálták a munkaidőt, ezen felül legfeljebb 8 óra munkát rendelhet el a munkáltató úgy, hogy nem léphette át a 12 órás napi munkaidőkorlátot.

 

 

Az uniós munkaidő-direktívát hogyan lehetett betartani az egészségügyben? Hiszen az ügyelet hétköznap a munkaidő felett további 16 óra, pihenő és ünnepnapokon 24 óra tartamú.

  

Az egészségügyre vonatkozó jogértelmezést az Unió Luxemburgi Bírósága adta meg, miszerint az egészségügy az egyetlen olyan ágazat, amelynek specialitásai miatt megengedhető egyhuzamban a 24 órás munkavégzés akkor, ha a munkavállaló, a munkaadó által elrendelhető, legfeljebb napi 12 órán túl önkéntes órákat is vállal, ami ügyeleti munkarendben hétköznap legfeljebb 12, pihenőnapon akár 24 óra további munkaidőt jelent. Egy eseti európai bírósági ítélet pedig arról döntött, hogy a munkáltató az ügyeletet követően köteles kiadni legalább 11 óra egybefüggő pihenőidőt. 24 óra munka után már semmiképpen sem lehet bent maradni nemcsak a munkavállaló, hanem a betegek érdekében sem. A fentiek miatt a munkaidő-beosztásban meg kell különböztetni az elrendelt és az önként vállalt órákat, mivel ezekért egyrészt 50 százalékkal magasabb díj jár, másrészt beleszámítandók a nyugdíj alapját képező szolgálati időbe is. Az önkéntes órák a korábbi gyakorlat szerint nem számítottak bele a szolgálati időbe, az új magyar szabályozás alapján azonban a 8 óra munkaidőt alapul vevő szolgálati nap mellett, az egy ügyeletből önkéntesen vállalt 12 óra másfél szolgálati időt is jelent. Így elméletileg 40 év alatt akár 60-64 évnyi szolgálati időt is elérhet az adott egészségügyi dolgozó, vagyis a kiszámolt nyugdíjánál kaphat egyféle kompenzációt a pluszban vállalt munkaidőkért.

 

 

Mi volt akkor mégis a gond?

  

Az, hogy a munkáltatók rosszul értelmezték a rendelkezéseket: szubjektív módon minősítették az önkéntes órákat, aminek következtében zagyva, követhetetlen elszámolások születtek. A munkavállalók azon vették észre magukat, hogy több ügyelet mellett kevesebbet keresnek, hiszen a főnökeik nem önkéntes, hanem elrendelhető ügyeletként számolták el az óráikat, valamint az ügyeletet követően kiadott napi pihenőidő miatt munkaidő-mínuszt állapítottak meg, és vagy levonták a munkabérből, vagy pluszban ledolgoztatták az általuk hiányzónak tartott órákat. Mondanom sem kell: mindezt teljesen jogszabály-ellenesen. A fentiek miatt csökkent az ügyelők jövedelme és a nyugdíj szempontjából elszámolható szolgálati idejében sem jelentek meg az önkéntes órák.

 

 

A mostani jogszabály rendezi ezt a helyzetet?

  

Ha nem is úgy, ahogyan szerettük volna, de tény, hogy lépést jelent a helyes irányba. Az ügyelet utáni pihenőidő kérdését teljesen egyértelművé teszi, ez mindenképpen pozitívum. Ami az önkéntes órákat illeti, két alternatíva állt előttünk: vagy a törvényben határozzuk meg, hogyan kell minősíteni a munkaidő-beosztás óráit, vagy a törvény felhatalmazása alapján a nemzeti fejlesztési miniszter rendeletben határozza majd meg a minősítés mikéntjeit. A jogalkotó végül is az utóbbi megoldást választotta. Mivel ennek a megjelenésére ki tudja, mennyit kell még várni, én magam időhúzás-ízűnek tartom ezt a megoldási módot. Meggyőződésem, hogy az érdekképviseletek is fel fognak sorakozni az ügy mellett, és hozzám hasonlóan fogják majd „noszogatni” a miniszter urat, hogy minél előbb elkészüljön a rendelete.

 

 

De ön eszerint a másik verziót preferálta volna?

  

Mindenképpen jobban örültem volna, ha maga a törvény rendezi a kérdést, de a mérleg összességében így is pozitív: az egyik vitás pontot rendezi a jogszabály, a másik rendezésére pedig lehetőséget teremt. Bár az előző kormányzatokat is noszogattuk a vonatkozó jogszabályok egyértelművé tételére, remélhető, hogy a jelenlegivel pontot tehetünk az ügy végére, és megszűnik az a gyakorlat, hogy az ügyelő egészségügyi dolgozók csak a munkaügyi bíróságok közbenjárásával kaphatták meg törvényes bér-, illetve szolgálati idő-járandóságaikat.