Ön szerint megoldás-e a szakképzési hozzájárulás?

2011-09-14

 Jó ötlet, csak kevés

Úgy gondolom, az ötlet alapvetően jó, csak kevés. Számos fiatal orvost ismerek én is, akiknek a jelentős része vagy külföldre megy el dolgozni, vagy gyógyszerképviselőként helyezkedik el, mert úgy meg tud élni. A semminél persze az ilyen megoldások is jobbak, de az ágazat gondjaira mindez nem jelent gyógyírt, és a hálapénz kérdését sem hinném, hogy orvosolná.

dr. Bezzegh Éva,

pszichiáter szakorvos

 

Ígéretekkel tele van a puttony

Engem felháborítanak az ilyen elképzelések, nehéz indulatok nélkül reagálni. Elfogadható fizetést kér az ágazat és nem ösztöndíjat! Mint egy 17. századi jobbágyot, röghöz kötnének, méghozzá megalázó javadalmazásért és feltételekkel? Az orvos a nemzet egyik legkvalifikáltabb munkaereje, tudása maximálisan „konvertibilis”, ami nem sok mindenről mondható el kis hazánkban. Nem szabad csodálkozni azon, ha a szakemberek az ígéretekkel teli puttony helyett a valódit fogják meg és távoznak. Az orvosok már nem mennek ki tüntetni a Kossuth térre, nem fütyülnek, dobolnak ott, nem tűznek ki ilyen-olyan szalagokat, hisz ezeken már rég túl vagyunk, hanem rezignáltan veszik a kalapjukat, és más országba távoznak. A nyugati bérek harmadáért, ha úgy tetszik, 33 százalékáért a kollégák döntő többsége itthon maradna! Nem vagyok a katasztrófa-forgatókönyvek híve, nem gondolom, hogy percek választanának el minket az ágazat totális összeomlásától: el lehet ezt még húzni éveken, évtizedeken át, csak a magyar állampolgárok is fogadják el, hogy az elvárásaik és a lehetőségeik az egészségügyben igencsak messze kerülnek egymástól.

dr. Lestyán János,

háziorvos

 

A düledező rendszert foltozgatják

Ez nem megoldás. A magyar egészségügyben nem továbbképzési ösztöndíjakra van szükség, hanem arra, hogy rendesen megfizessék az orvosokat, illetve egy olyan átfogó struktúraváltásra, amit már húsz évvel ezelőtt meg kellett volna lépni, csak éppen azóta egyik kormány sem vette a bátorságot ahhoz, hogy belefogjon. Túl sok itthon a kórház, amelyek között vannak olyanok, amiket egyszerűen meg kell szüntetni, másokat pedig krónikus ellátóhelyekké kell alakítani az eszközökkel, az erők koncentrációjával. Nagyjából feleannyi aktív kórházra lenne ma szükség hazánkban, mint amennyi működik. Miközben pedig ezt a düledező rendszert toldozgatják-foldozgatják, 40-50 milliárdos lejárt kórháztartozásokról lehet hallani. És a beszállítók türelme is véges… Ebben a helyzetben nem az a kérdés, hogy lehet-e pályázni továbbképzési támogatásokra, vagy hogy százezer forinttal többet kapnak-e a kezdő orvosok, hanem hogy lesz-e egyáltalán magyar egészségügy, vagy sem. Engem ez a kérdés már nem annyira érint, de ahogy hallom, a rezidensek számára meghirdetett program sem váltott ki tömeges érdeklődést. Az én fiam is egy éve végzett, azóta pedig már Dortmundban dolgozik.

dr. Horváth Péter József,

plasztikai sebész,sebész szakorvos

 

„Csak orvoshoz ne kelljen menni”

Véleményem szerint ettől nem lesz sokkal jobb a helyzet. Némi segítséget jelenthet, ha az orvosok támogatást kapnak a továbbképzésekhez, hiszen mindez nem kevés ráfordítást igényel, az ágazat problémáit azonban ezen a módon nem lehet megoldani – sem az elvándorlást, sem pedig a hálapénz kérdését. 28 éve vezetek magánrendelőt, és látom, ahogy egyre több kollégám vállal inkább külföldön munkát. És minél többen mennek el, annál több teher nehezedik azokra, akik itthon maradnak. Az egészségügy már szinte összeomlott: alig van nővér, alig van orvos, és előbb-utóbb el fognak tűnni itthonról a fiatalok, illetve a középkorosztály képviselői. Épp most olvastam egy hirdetést, amelyben skandináv országokba hívtak orvosokat családdal együtt úgy, hogy állják a nyelvtanulás költségeit, illetve egy bizonyos ideig a szállásköltségeket is – ezek után egyáltalán miről beszélünk? Lassan már én is ott tartok, hogy azt mondom: csak orvoshoz ne kelljen menni… Szerintem az emberek jelentős része nincs is tudatában annak, mekkora valójában a baj.

dr. Győrfi Adrienne,

fogszakorvos

 

 

A mindennapi boldogulást kellene támogatni

Fontos lépésnek tartom, hogy végre megindulnak bizonyos kezdeményezések a szakorvosi és szakdolgozói bérek rendezése irányában. Sajnálatos módon a szakképzési ösztöndíj egyelőre viszonylag szűk kört érint, így távolról sem jelent megoldást a jelenlegi helyzet lényegét tekintve. Természetesen az uniós támogatás felhasználása szigorú feltételekhez kötött, és ezúttal eddig tudunk nyújtózni. Ez a program véleményem szerint nem alkalmas arra, hogy az elvándorlást jelentősen enyhítse, éppen a szűk célcsoport miatt. A legtöbb kollégának a mindennapi boldogulás támogatására van szüksége – különösen évtizedes szakgyakorlattal a hátuk mögött –, nem egy új szakvizsgára. A hálapénz kérdése még ennél is összetettebb, hiszen többek között a páciensek tapasztalatai, vélelmei, az etikai szempontok és az ellenőrzés nehézsége is bonyolítja. Ennél sokkal szélesebb körű kezdeményezésre van szükség a komoly szemléletváltáshoz. Summa summarum: a kezdeményezés jó, és még sok ilyenre van szükség ahhoz, hogy megpillantsuk a fényt az alagút végén.

dr. Joós Károly,

akupunktőr, foglalkozás-egészségügyi szakorvos

 

Az orvosok lábbal szavaznak

Egyelőre nem tudom a pontos részleteket a programról, de ezek a megoldások még tűzoltásnak sem jók – éppúgy, ahogyan a rezidensek helyzetét sem oldja meg az a bizonyos plusz százezer forint, hiszen Budapesten már egy albérlet fenntartása is ötven-hatvanezer forintnál kezdődik, és akkor az egyéb költségekről még egy szót sem szóltunk. Nekem amolyan ötletelésnek tűnik mindez, miközben a rendszerből alapvetően egy egyszeri drasztikus emelés hiányzik. Az egészségügy nem az összeomlás szélén áll, hanem már összeomlott, és előbb-utóbb az orvostársadalom jelentős része egyszerűen lábbal szavaz majd: külföldre távozik. Mi, idősebbek pedig nyugdíjba megyünk… Ha pedig hatályba lépnek a Munka törvénykönyvében rebesgetett változások, az a végső lökést jelenti majd az orvostársadalom számára: mindenekelőtt újabb keresetcsökkenést. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy ha például műtét közben eltörik egy fúrófej, azt az egészségügyi dolgozókra terhelnék, miközben az egészségügyben nincs amortizáció… Vagyis nagyon nagy baj van, én pedig szomorúan, elkeseredetten mon­dom mindezt. Még csak a véleményünket sem tudjuk megfelelően artikulálni a jelenlegi helyzetben.

dr. Steierhoffer György,

szülész-nőgyógyász